Elkényeztetni?!

Még a Nagy is picurka volt, egy ismerős mesélte, hogy ők biza nem vették fel a síró három hónapost, mert nem kell azt a gyereket elkényeztetni.

Kérem szépen, egy három hónapost NEM LEHET elkényeztetni!!!

Hogy miért is? Ezért:

A magzat a pocakban nevelkedik, viszonylag egyenletes melegben, félhomályban, zakatolásban. Amikor megszületik, nyilván az egy sokk. Plusz az embercsecsemő túlélési szempontból abszolúte koraszülött, tökéletesen rászorul az anyjára, különben nem élne túl. Reflexen szintjén van ez is, szopóreflex, hogy táplálékhoz jusson, a fogó- és átkarolóreflex, hogy anya szőrin megkapaszkodhasson (igen, úgy tűnik, ez még majomkorunkból maradt). A sírás (illetve ebben az időszakban nem is sírás, hanem vészjelzés) is arra szolgál, hogy az anyjával közölje, vészhelyzet van: éhes, szomjas, fázik, melege van, közelségre vágyik, tele a pelus, fáj a pocak. Szerintem erre egy reakció a megfelelő: reagálni a csecsemő jelzésére. És beszélni hozzá, hiszen a hangunkat felismeri, hallotta odabent eleget, megnyugtatni, felvenni. Az újszülöttnek, a kicsi csecsemőnek az egyik legnagyobb megnyugvás érezni a testmeleget (mint bent), a mozgást, ringatást (mint bent), az anyja szagát (mint bent). Ezzel egy időben azt is megtanulja szép lassan, hogy a környezete figyel rá, segít, ha szüksége van rá: kialakul a bizalom. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a ringatás milyen iramban fejleszti az izomzatát, a mozgását, az egyensúlyérzékét. Szóval ha jelez, igenis fel lehet venni, segíteni kell neki.
Mindig azonnal persze nem lehet foglalkozni a kicsivel, de az, ha szóval is nyugtatjuk, amikor felvesszük, idővel hatni fog. A gyerekecske már a hangunktól megnyugodhat, így lesz időnk odaérni.
Ez a jelenlét meg persze nem könnyű. Alá kell rendelődni kicsit valakinek, amitől általában el vagyunk szokva. És ez az alázat igenis fárasztó. És azt hiszem, ha ezt alkalomadtán bevalljuk, akár csak magunknak, már attól is könnyebb lesz.